– Nagyika! Miért imádkozol feleslegesen? – Kérdeztem nagymamámat, miután elmondta a szokásos evés előtti, imáját: Édes Jézus, légy vendégünk! Áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen!
Borzalmas látvány volt, ahogy majdnem megfulladt a torkán akadt falattól, de azt hiszem, hogy még sem azért nézett óriásira kerekedett szemmel rám, hanem a csodálkozástól.
Két köhögési roham között, csak épp annyit tudott kimondani, hogy egyek és majd evés után megbeszéljük ezt a kérdést.

Éppen, hogy elillant a tányérokról áradozó, csodálatos illatfelhő, és alig nyeltem le az utolsó falatot, már szaladtam is a „beszélgetős” asztalkához, és vártam, hogy a mosogatás végeztével Nagyika újra tanítson.

A legszebb időtöltések közé tartoztak az ilyen beszélgetések. Oda hozta magának a kávéját, nekem a málnaszörpös vizet, egy kis tányérkán pár szem aprósüteményt, és falatozgatás közben beszélgettünk.

Ilyenkor, mintha angyalok hangján szólt volna Nagyika. Pedig amúgy is szépen beszélt. Különleges hangja betöltötte a szobát, és egy-egy mese végén néha úgy éreztem, hogy még a csillár, a szekrény tetején álló szobor és a virágok is bólogatnak, mintha mondanák: bizony, így van! Minden így igaz.

Most viszont nem meséléssel, hanem egy kéréssel kezdte.
– Elmondanád, hogy miért tartod feleslegesnek az evés előtti imád?
– Mert még sosem jött el Édes Jézus, hogy velünk együtt egyen. Pedig mindig hívod. De látod, hogy feleslegesen kéred, mert nem jön el. Vagy azért nem jön, mert nem teszünk ki számára is egy terítéket?

Nem értettem, hogy miért kacagott olyan nagyon, hogy még a könnyei is potyogtak.

Aztán összeszedte magát, és megkérdezte, hogy emlékszem-e, mit tanított Jézusról? Hogy a tanításai a békességről, a szeretetről, a tiszta gondolatokról szólnak?
Elmagyarázta, hogy Jézust a gondolatainkban látjuk „vendégül”, így a hívő ember lelkét a tanítása, vagyis a béke, ezzel a megbékélés, az elégedettség, természetesség, szeretet tölti el.
– Ezért, amikor leülünk enni, és azt akarjuk, hogy a testünk az étkezés során egészségesen kapja meg a táplálékot, akkor biztosítani kell hozzá a lélek békéjét is. Ezt pedig úgy érjük el, ha elcsendesítjük magunkban azokat a gondolatokat, amik képesek lennének félelmet, kétkedést, haragot kelteni.
Tehát nem egy tányér ételre hívjuk magunkhoz Jézust, hanem, hogy a hozzá szóló gondolatokkal beengedjük a lelkünkbe mindazt a csodálatos érzést, ami akkor fog el minket, mikor Ő uralja az életünket.
Azt hiszem, Nagyika mindig vendégül hívta Jézust, nemcsak evésnél.