Minden jelzésünk, mozdulatunk, amit a külvilág felé indítunk, elsősorban magunknak szóló üzeneteket tartalmaz.
Mint amikor levelet küldünk valakinek, és ráírjuk a borítékra a feladó nevét. Csakhogy nem szavakkal, hanem szimbólumokkal mondjuk el, kik is vagyunk valójában.
Jogosan kérdezünk rá: tényleg meg akarjuk ismertetni a másik felet igazi énünkkel?
Természetesen. Hiszen, ha nem így volna, messzire elkerülnénk egymást.
Amikor látogatóba megyünk és virágcsokrot vásárolunk vendéglátónk számára, nem csak neki szeretnénk ajándékkal kedveskedni, hanem a kettőnk közti kapcsolat erősítésére magunk felé is szól ez a gesztus.
Még akkor is, ha nem tudatos a cselekvés, és csupán kedveskedésnek (esetleg illendőnek) szánjuk a pompás virágokat, amik szó nélkül teszik a dolgukat, és ajándékozónál, ajándékozottnál elindítja az éppen „megszólított” hormongyártó programot.
S ha ráadásul mindezt tudatosan tesszük, akkor érezhetjük igazán, hogy valami helyrebillent bennünk.