Tudtam, hogy még nem lehet reggel, mert a nap sugarai helyett a konyhai csillárunk fénye szűrődött be a szobámba az ajtóm üvegablakán át.
Ritkán ébredtem fel a kora hajnali órákban. Rendszerint csak akkor, ha valami nagyon különleges dolog történt. Mint ahogy most is.
A konyha felöl frissen sülő kenyér illata lopakodott az ágyam felé és gyomromat csiklandozva olyan éhségérzetet csinált, amitől nem tudtam tovább aludni.
Na persze nem csak a puha, meleg kenyér frissen megkenve sültzsírral jutott az eszembe, hanem a libazsíros a lángos. Mert Nagyinál nincs kenyérsütés lángos nélkül.
Csendben felkeltem, és pizsamában, papucs nélkül, lopakodtam a konyhaajtóhoz.
Lassan nyomtam le a kilincset, és megláttam Nagyi hátát, ahogyan – szinte behajolt a kemence sárkánytüzet fújó szájába. Egyik kezében a libazsírral teli kisbödön, másikban pedig egy kanál, amivel lassan kenegette a vakarék mellett terpeszkedő lángost.
A kemence belsejében sültek a kenyerek. Büszkére dagadva pörcentették a héjukat, mintha direkt akarnák magukat egyre ellenállhatatlanná.
Miközben azon járt az eszem, hogy milyen érzés lehet vajon a kenyereknek a forró kemencében, Nagyi, becsukta a kemenceajtót.
– Jó reggelt a korán ébredő kis unokáknak! Gyorsan mosd ki a szemedből álommanó lába nyomát, s mire felöltözöl, addigra asztalon lesz a meleg lángos finom, frissen fejt tejjel! – köszöntött szemében huncut nevetéssel.
Egy-kettőre elkészültem. Nagyikám meg is jegyezte, hogy máskor bezzeg hosszú percekig téblábolok a fürdőszobába, most meg olyan gyors voltam, mintha legalább a fele tisztálkodást lemaradt volna. Pedig igyekeztem ám vigyázni, nehogy visszaküldjön a fürdőszobába, mert akkor annál később juthatok a kedvenc reggelimhez. Tisztességtudóan leültem a helyemre, várva, hogy megkapjam a lángosomat.
Nagyi a legegyszerűbb reggelit is szertartásosan tálalta. Néztem, ahogy megáldja az ételt, aztán elém teszi.
Olyan mohón kaptam érte, mintha Isten tudja, milyen régen ettem volna utoljára. Meg is volt a böjtje. Jól megégette a számat a forró lángos. Akár akartam, akár nem kénytelen voltam várni, míg meghűl egy kicsit.
Közben figyeltem, ahogy Nagyi keresztet vet a frissen sült kenyérre, és halk szavakkal áldást mond rá: – Az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében. Ahogy volt kezdetben, úgy legyen örökkön örökké! Ámen!
Majd levágott egy szép szeletet, megkente azzal a zsírral, amiben előző nap a jó kis fokhagymás oldalast sütötte. Kiöntötte a saját bögréjébe is a tejet, és leült enni.
Addigra már az én lángosom sem égette a számat.
Az adagom felénél tarthattam, mikor ő befejezte az evést. Nem állt fel az asztaltól, ahogy szokott, hanem maga elé húzta a kenyérruhával letakart, megkezdett cipót, és mintha magának mondaná a gondolatait:
– Sokan nem is tudják elképzelni, milyen boldogság kenyeret sütni. Látni, ahogy készül, ahogy dagad, kel, majd elkezd sülni, pirulni. Aztán érezni az egyre finomabb illatát, látod a szépségét, sejted és várod az ízét. S vele várod a jövőt. – Aztán elhallgatott.
Láttam, hogy búzavirág kék szemei valójában nem csupán azt a kenyeret látják, amit fog, hanem valahová messzire, a múltba tekintenek. Egyszer csak magához ölelte a meleg kenyeret, majd tovább beszélt.
– Mert a kenyér nem egyszerűen étel. A kenyér a múlt, jelen és a jövő egyben. Az ember csak a jövőt látja benne. Az életben maradás feltételét, amit a táplálkozás biztosít, mert enni kell, ha élni akarunk.
– Nem ismerik a valódi értékét annak, amit megesznek. Leesik egy darabja, felveszik, de nem azért, mert tisztelik az életet, a kenyeret, hanem hogy a szemétbe dobják.
Berohannak a boltba, kiválasztják azt a kenyeret, amit éppen akkor az asztalukon akarnak látni. Megszegik úgy, hogy keresztet sem vetnek rá, a maradékot pedig a megszokott mozdulattal beteszik a tartójába, s miközben esznek, a család napi gondjairól beszélnek, vagy éppen a vicces eseményeiket tárgyalják meg. –
Majd hirtelen felém fordult, és megkérdezte:
– Tudod-e, miért nem lehetett akkoriban evés közben beszélni? Mert szavak nélkül, csupán gondolatban hálát adtak a Teremtőnek az ételért, megköszönve, hogy gondoskodik az emberről. Figyelmüket az étel ízén tartották, követve annak tápláló útját, ahogyan segít a szervezet épségét fenntartani. Élvezték, hogy a testi táplálék fogyasztása közben béke és nyugalom tölti el a lelküket. –
Régebben, mikor beteg voltam, sokat beszélgettünk arról, milyen fontos az embernek, hogy meglegyen a lelki békéje és a lelki tápláléka.
Nagyikám közben újra a kenyérre figyelt, és folytatta tovább.
– A kenyérbe sült múltat ismerni és tisztelni kell, mert abban benne van minden! Ahogy átadja Isten a tudást Ádámnak, hogyan vegye birtokba az életet, amit akkor még Éva is alázattal fogad: az ember keze nyomán ringatózó, aranyló búzatáblát, ami a felszántott földből az ég felé törve nőtt a kenyér magjává.
A forgóban álló paraszt embert, ahogyan a tűző napon megtörli izzadt homlokát. A keresztbe rakott kepéket, kalangyákat. A lisztes képű molnárt, ahogy vállára veszi az őrölni való gabonával teli zsákot. Az álmos képű pékinast, aki úgy, de úgy aludt volna még, csakhogy nem lehet, mert hajnalban már a polcon kell lenni a ropogós héjú kenyérnek.
De benne van a rohanó világban dübörgő gépek zaja is, ami átvette az emberek munkáját.
Lehet, hogy ezért becsülik ma már jobban ezeket a munkaeszközöket, mint magát a velük készült kenyeret? Ki tudja? Mert a kenyérben továbbra is benne van az éhes gyerek könnyes szeme, a jóllakott ember zsíros bajusza.
*
Sok kenyeret megettem Nagyikám asztalán. S mint mindenki másnak, nem azon járt az eszem, hogy mit jelent a kenyér, mert a gondolataimat rendszerint a játék, később a tanulás, vagy az ifjúságomat betöltő tennivalók foglalták el.
Ahogy felnőttem, sokszor fordult elő, hogy nekem kellett megvennem a boltban a kenyeret. De legjobban a szomszéd utcában lévő pékségbe szerettem menni, mert ott néha szinte forró volt még a polcon a kenyér.
Ilyenkor magamhoz ölelve a szatyromat szaporázom a léteimet, minél előbb haza érjek, s újra átéljem a Nagyival töltött, kenyérsütés utáni perceket, és ahogy ő látta maga előtt a Kenyeret.