– Gyere kisunokám, fejtsük ki ezt a zsenge zöldborsót, és közben mesélek neked valamit. – hívott kedves szavakkal egy kora nyári délután Nagyikám. Szaladtam is gyorsan, mert tudtam, hogy ha így mosolyog, akkor valami olyanról mesél, amit csak mi ketten értünk meg. Leültem mellé a kissámlira, ölembe tett egy tálat, kettőnk közé húzta a hatalmas zsák borsót, mellé a szemetes vödröt, hogy abba tegyük majd a héját. Nagyon sok borsót vett aznap a piacon, így hát nem kellett attól tartani, hogy hamar befejezzük. Tudtam, amíg a borsófejtéssel nem végzünk, addig a mesékre is számíthatok.
Megigazította az ölemben a tálat, hogy le ne boruljon,
– A minap – kezdte Nagyikám a mesét, ahogy mentem át a Templomtéren, egy ősz öregembert láttam a padon ülni, és a lába előtt gyerekek guggoltak. Látszott, hogy azt várják, mondjon nekik valamit az apó.
Már azért is meglepődtem, mert olyan régimódi ruhában volt az öreg.
Gondoltam, meghallgatom én is, mikkel tömködi a gyerekek fejét ez a bolondosnak látszó vénember. Nem messze volt egy másik pad, ahol nem ült senki. Odamentem, és figyeltem, hogy hallható-e az, amit az öreg beszél. Hajaj, olyan tisztán lehetett hallani, mintha egyenesen a fülembe mondta volna. – mosolygott Nagyikám.

Hogy mennyire jól tettem, hogy kihallgattam az öreget, azt csak a mese végén tudtam meg.
Közben félszemmel oda-odasandítottam rá, és láttam, hogy megpödri jókora fehér bajuszát, és bele is kezd a mondókájába.

– Bizonyára hallottatok már arról véreim, hogy a kék éggel nincsen vége felettünk az életnek.
De nem ám bizonyán! Mert ott van csak igazán még az élet. Ott élnek a Tündérek, a Mit-Mitkék, az égi Manók, és még sorolhatnám kik is, de minek, hiszen nem kell nekünk tudni a lakásuk címét, eljönnek ők hozzánk szívesen, már csak azért is, mert nekik nem olyan nehéz a hájas fenekük, mint a tied te leánka. Ők nem esznek annyi túróspogácsát se, mint te, te fiacska!
– No, ne sírj mán, nem olyan nagy a hátsó fertályod, Döbrögié biztos nagyobb vót!
Amikor ezt mondta, akkor odanéztem az öregemberre, hogy nem rám céloz-e véletlen, mert szó se róla, pár kiloval nagyobb lett a térfogatom az utóbbi hónapokban. Mintha egy huncut mosoly szaladt volna át az arcán, de nem vehettem biztosra, hogy tényleg rám gondol, mert valóban volt a csapatban egy duci kislány is, és valószínű, hogy a testvérével együtt hallgatták a mesét, mert aki mellette ült, az sem volt soványka.
– De, hogy szavamat ne vessem, szóval, felettük is éltek ám Istennek teremtései, mer’hogy minél feljebb haladnátok, ha tudnátok repülni, annál nagyobb rangú églakókkal találkozhatnátok. – hehe! Én tudok ám repülni, onnan tudom ezt a mesét, mert magam is személyesen láttam az esetet. Csak nem árulom el, hogy kell levegőbe emelkedni. Hogyisne! Még a végén megtudnátok tek is.

Amit most mesélek, azt csak azok értik meg, akik már jártak a bodros felhők felett, ezerbárányfelhő országában. Ugyanis, ott laknak a kisangyalkák, akikre azokat az embereket bízta a Jó Isten, akiknek annyira egysíkú volt az agyuk, hogy még a halak agya is bonyolultabb volt az övékénél. Alattuk laknak, a kuszafelhők között a Tündérek, azok alatt pedig a Mit-Mitkék.
No, de most mi ugye, már a kisangyalok lakásainál jártunk, tehát ne vándoroljuk itt össze meg vissza!
Szóval, jött ám a nagy hír, hogy látogató érkezik Kisangyalországba. De nem is akárki. Személyesen maga az Úristen jön, hogy lássa, milyen munkát is végeznek az ő kis munkásai.

Hú, festettek, mázoltak az egész soron. Pucoválták ám az angyalok az ablaküveget, a ház előtti lócát, hátha éppen előttük fog megpihenni a Szentséges Úristen, ha, mondjuk, a nagy vándorlásában egy kicsinyég elfárad. Mert hát nagy ám az ő birodalma, sokkal nagyobb, mint gondolnátok véreim. Még a Pethes kutyájának a lába is elkopna, ha be akarná járni azt, úgy, hogy jobb, ha el se kezdi szegény pára. Közben pedig mindegyik kisangyal átvizsgálta azt az embert is, amelyiket reája bízott a Teremtő. Tettek eléjek gyorsan olyan vizsgákat, hogy csak úgy perget az eszük karikája. Büszkék is voltak reájuk az angyalkák.
De egyszercsak a sor végéről rettenetesen keserves sírás hallatszott. Rohan oda a főkisangyal, hogy megnézze, mi baj történt.
Hát látja ám, hogy sír-rí, zokogvást a legkisebb kisangyal. Kérdi tőle a főkisangyal, hogy mi a baj?
Alig tudott megszólalni a kicsi szentem drága. Annyira eltört nála a mécses. Hüppögve ugyan, de elmondta, hogy ő olyan sík agyú gyermeket kapott megőrzésre, akivel nem megy semmire. Nem akar megérteni semmit, és lusta arra, hogy használja a józan eszét.
– Már mindent megpróbáltam. Beírattam az angyal klubba is, hátha ragad rá valami értelem, de nem, ő megmakacsolta magát, és még akkor sem hajlandó használni az eszét, ha gumicukorral kínálom.
– Ó, csak ez a baj? – kérdezte megkönnyebbülten a főkisangyal? – nézd csak meg, mi van a kisfiú hátára írva, és meglátod, hogy nincs okod a sírásra többé.
A kisangyal – zsebkendője nem lévén, ruhaujjával törölte ki két gyönyörű szeméből a könnycseppeket, és döbbenten olvasta: elrettentő példa.
– Na, sipirc befejezni a takarítást, mert mindjárt itt lesz a Teremtő! – szólt kedves mosollyal a kisangyalhoz a főkisangyal, és gyorsan visszaröppent a saját házához, mert ott is volt még tennivaló.
De nem is talált semmi kifogást a látogatásnál az Úristen. Örömmel nyugtázta, megértették a teremtés lényegét a teremtényei. Akik pedig nem, azok maradnak továbbra is az elrettentő példák.
– Te megértetted a mesét, kisunokám? – kérdezte hamiskásan Nagyikám.
Mertem volna azt mondani neki, hogy nem? Isten mentsen tőle! Nem akarok én elrettentő példa lenni.
/Robelin. 2009. 07. 19. Budapest/